Bejelentkezés
Elfelejtett jelszó
Bejelentkezés
gondolataim

Őszinte beszéd

Ismeretlen lány · 2 hónapja
Pánikbetegség. Depresszió. Neked mi jut eszedbe erről a két szóról?  Nekem a szenvedés, az üresség. 
15 éves voltam mikor rádöbbentem én is és a környezetem is, hogy pánikbeteg vagyok. Emlékszem az első rohamom minden egyes másodpercére. Mintha csak tegnap történt volna. 
A buszon ültem, sokan voltak, meleg volt, nem volt levegő, jelentéktelenül elvesztem a tömegben. Éreztem, hogy egyre nehezebb a levegővétel, egyre jobban izzadok, már folyt rólam a víz. Az ajtókat kerestem a tekintetemmel, az egérutakat. Az járt a fejemben, hogy eltaposnak, nem tudok elmenekülni. Már kezdtem kapkodni a levegőt, egyre hevesebben, szomjaztam az oxigénre. Megremegett mindkét lábam, majd az egész testem. Ekkor mégjobban bepánikoltam. Mi történik velem?  Miért félek ennyire? Sorra ezek jártak a fejemben... Sírni akartam, hát kigördült szememből az első könnycsepp is. Végül zokogtam, jobban remegett az egész testem, a levegővétel egyre szaporább és szaporábbá vált. Elhomályosodott minden elöttem, kikapcsolt az agyam. Akkor abban a pillanatban már nem hallottam meg, hogy a feleszmélt tömeg hozzám beszél... 
Megált a busz, kinyílt az ajtó, én pedig áttörve magam a tömegen leugrottam.  Vége van... Sikerült... Megmenekültem... 
Ott áltam és zokogtam.. 
Mi volt ez?? 
Mi a baj velem?? 
Mire észbe kaptam, már nyúltam is a telefonhoz. 
- Anya, kérlek, gyere ki értem, baj van. 
Anya rohant is hozzám. Döbbent arccal nézett rám. Mégis tudta, hogy mi volt ez, hisz ő maga is nagyon jól ismeri. 
Pánikroham. 
Életem első pánikrohama. 
Depresszió, ez követte ezt az időszakot. 
3 hétig nem mentem suliba. Nem tudtam. Nem hagytam el a házat, de nagyon a szobámat sem. 
Csak feküdtem az ágyban és azon gondolkodtam, hogy mi a baj velem? 
Emlékszem, hogy pont akkor ment az osztályom kirándulni, ahova én is szerettem volna menni. Nem mentem. Már nem akartam menni. Nem akartam emberekkel találkozni. Se szabad téren, se zárt térben. 
Pszichiáter. 
3 alkalommal voltam. 
Gyógyszert szedtem, amik enyhítették a pszichés tüneteimet. 
Nyugodtabb lettem, jobban elviseltem az embereket. Újra jártam suliba. 
A többiek úgy kezeltek, mint egy hímes tojást. Túl sok figyelmet fordítottak rám, ami nagyon zavart. Tudom, hogy nem bántani akartak ezzel, sőt, ellenkezőleg, de nem akartam, hogy figyeljenek rám. Pontosan ez volt az amit legkevésbbé akartam. Ne figyeljen rám senki, ne álljanak körbe, ne lessék minden lépésemet. Nem halálos betegség, hanem pszichés. 
A gyógyszerek mellékhatásai borzalmasak voltak. Elaludtam a legváratlanabb helyzetekben is, hangulat ingadozásaim voltak, csökkent a koncentrációs késségem, de mégis teljesen ráfüggtem... Ha nem vettem be időben, esetleg kevesebbet, mint amennyit szoktam, akkor az elvonási tünetek készítettek ki. 
Feltettem a kérdést magamban. 
Tényleg erre van szükségem 15 évesen? 
6 hónapig szedtem, majd azt mondtam, hogy elég volt! 
Lassan, nehezen, de sikerült letennem. Saját magamtól, az én elhatározásom, az akaratom által. Arra gondoltam, hogy ha ezt sikerült végbevinnem, akkor tudom "kezelni" a pánikbetegségemet is. 
Így is van. 
Pár éve már tökéletességig fejlesztettem a kis technikáimat, hogy kordában tudjam tartani és nagyon büszke vagyok rá. :) 
Megjegyzést csak bejelentkezett blogolok tagok írhatnak!
Jeletkezz be a blogodban, vagy készíts te is egy blogot a blogolok.hu-n!
Mask · 4 napja
tudjuk hogy európa romba döntése megtervezett és olyan mint zenekarnak a kotta !
Ismeretlen lány
Üdvözöllek! Írásaim leginkább olyan történeteket és gondolatokat ismertet meg veled, kedves olvasó, melyeket esetleg te is átéltél-átéreztél már életedben. Nem félek ezeket leírni és megosztani veled. Tarts velem.