Vágy(?)

Régen blogoltam már, talán tavasszal írtam utoljára. Azóta sok minden történt. Leérettségiztem, egész nyáron egy boltban tengettem a napjaimat, KRESZre jártam, nyaraltam és stb.
Elkezdődött az ősz, újra beültem az iskola padba. Ez már a technikusi, a cél az E kategóriás ápolónői végzettség megszerzése. A gyakorlat természetesen kórházban folyik, ami mindig vegyes érzelmeket ébreszt bennem. Vannak osztályok amik kifejezetten a szívemhez nőnek, vannak amiktől gyomoridegem van. Az ott dolgozókról nem is beszélve... Nagyon sok kedves jövendőbeli kollégával volt alkalmam megismerkedni, de voltak olyan egyének is akik láttán a hideg futkos a hátamon. Ezek leginkább férfiak. Leginkább beteghordók vagy ápolók, nagyon ritkán orvosok, mentősök. Sokszor félreértették már a közvetlenségemet, kedves hozzáállásomat és bizony -bizony be próbálkoznak. Az esetek többségében tisztázom a helyzetet, kulturáltan elmondom őszintén, hogy van barátom és nem vagyok "olyan" lány, aki kockáztatná a kapcsolatát és a tanulói viszonyát egy egyéjszakás kaland kedvéért. Viszont, vannak olyan helyzetek minden komoly, elkötelezett, határozott ember életében, amikor meginog a magába vetett hite. Velem is ez történt. Nem ismertem magamra.
Találkoztam egy nálam jóval idősebb ápoló férfival, akinek a szakmai tudása, határozottsága, odaadása egyszerűen lenyűgözött. Mentoromként tekintettem rá, minden lépését figyelemmel kísértem, tanuli akartam tőle. Nyilván észrevette gyermekded rajongásomat, amit ki is akart használni. Nem tartom magam csúnyának, persze van önkritikám, nem vagyok egy szupermodell sem, teljesen hétköznapi lány vagyok, aki kb. 15-16 éves kora óta túl korán felnőtt, mert megkövetelte az élet. Ez a férfi eleinte csak a szorgalmamat, a komolyságomat dicsérte. A szárnyai alá vett, tanított, aminek nagyon örültem. De... Kis idő múlva rátért a lényegre. Elkezdtünk írogatni, ami először szimplán a szakmáról szólt, majd kissé kényesebb témákra kezdett el összpontosítani. Természetesen hárítottam, kitértem a válaszadástól, majd mikor már egyre erőszakosabbá vált, leráztam... Azóta nem beszéltünk, csak köszönő viszonyban vagyunk, mint kollégák. Mégis hevesen ver a szivem ha meglátom. Azzal nyugtatom magam, hogy ez szimplán a rajongás miatt van.... Esetleg csak összezavartak a történtek.
Sohasem csalnám meg a barátomat, mert szeretem, de ez a férfi valami olyasmit ébresztett fel bennem, ami elbizonytalanít. Bárhogyan is, ez el fog múlni idővel, csak az emléke marad meg ennek az érzésnek.